2013 nyár
Becsuktam a könyvet és még egy pillantást vetettem a borítóra. Egy kemény kalapos, fekete kabátos, múlt századi, ravasz tekintetű úr állt rajta. Nos igen, ezek aztán leleményes szélhámosok voltak, de engem nem fenyeget ez a veszély, sosem hagynám, hogy egy férfi így megtévesszen a kellemes stílusával, Én rögtön átlátnék a hazugságokon. A szerelem meg képtelenség, hogy ennyire vakká tegyen engem. Elvégre felelősségteljes anyuka vagyok. Manapság ennél már felvilágosultabbak az emberek, mint, hogy bedőljenek egy szálhámos hazugságainak.

2013 ősze. 
Így Karácsony közeledtével valahogy még inkább vágyik az ember egy párra, aki megfogja a kezét, akihez oda lehet bújni. Azok az átkozott társkereső oldalak, mindig mikor végre szimpatikus lesz valaki, az első randin kiderül a férfiról, hogy nem teljesen őszinte, vagy munkanélküli, vagy túl rámenős, vagy egyszerűen nem is hasonlít a fotóra, amit feltöltött magáról. Végeztem, nem kínlódok tovább a sok sérült emberrel. Hiszen mi más lenne, aki negyvenes éveiben egyedül van? Háborodtam fel magamban. A rendes pasikra rögtön lecsapnak a szingli, menő csajok, a többi meg vagy nem alkalmas komoly kapcsolatra, vagy nem is akar ilyesmit. 
Épp a regisztráció törlését kerestem az oldalon, amikor látom, hogy valaki üzenetet írt nekem. Na jó, ezt az utolsót még elolvasom. Elég szokatlan neve volt fickónak, nem is név, inkább valami rövidítés féle, vagy valami anagramma. Mi féle név az, hogy Axirp? Megnéztem az adatlapját, egy rövid és egyszerű de nagyon szimpatikus bemutatkozót írt. Iskolai végzettséghez főiskola volt írva, a munkájához pedig, hogy szoftverfejlesztő. Na miért is ne, gondoltam. Megnyitottam a levelet, egy teszt volt. Imádom a feladatokat, szóval rögtön kitöltöttem és visszaküldtem. Másnap kaptam meg az eredményt, mely szerint mi ketten tökéletes egyezést mutatunk. De egy levélke is volt még hozzá. Ő írt nekem. 
Egy meglepően hosszú és részletes bemutatkozó volt. Fogalmazása alapján, tisztelettudó, kedves és értelmes úriember, ez már biztos. Hű, hol volt ez a fickó eddig? Annyi mindent akartam neki mondani Én is, hiszen olyan személyes dolgokat írt nekem, amit csak komoly szándékú ember írhat. Rögtön megírtam neki, a hasonlóan hosszú válaszomat. 
A levelemet még számtalan levélváltás követte. Úgy éreztem mindent tudok róla. Minden levélkéje után egyre inkább tiszteltem, a tökéletes társat láttam benne. Egyik levelemben meg is írtam neki, hogy talán nem Én vagyok számára a megfelelő nő, hiszen az Én intelligenciám és képességeim, messze alulmúlják az Övét és talán egy idő után kevés leszek majd neki.  Amire egy nagyon kedves választ kaptam. Leírta, hogy bár Ő valóban tanult ember, de számára a legértékesebb tulajdonságok, mind megvannak bennem. Hiszen, látja a leveleimből, hogy őszinte, kedves, jó szándékú vagyok, pont ilyen párt keres. Hiszen Ő szeretne végre megállapodni egy szerető nő oldalán, akivel boldog családi életet élhet, mert Ő csak erre vágyik.  Igen, tudtam, hogy minden amit rólam írt az igaz, és jól esett, hogy ezt nem kell bizonygatnom, mert érzi és tudja. Elégedett büszkeség és boldogság lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy megtaláltam életem szerelmét.
Újabb és újabb levélváltás következett és minden levélke után, egyre biztosabb voltam benne, hogy igen, Ő az akire egész életemben vártam. Ő az a csoda akit nekem szánt az univerzum. Ő érte lettem ez a becsületes, rendes, jószívű ember. Ez az Én jutalmam a kitartásomért és a sok nehézségért, amiben részem volt.  

november 26.
Egész nap az járt a fejemben, hogy biztosan jó ötlet e a mai napon megejteni az első randit. A pulcsim is tök gáz. Mégis a fehéret kellett volna felvenni. Ja nem mert ahhoz a szennyesben van a hosszú ujjú felsőm. Na jó, inkább lemondom az egészet, meló után úgy is fáradt leszek. Írtam is egy sms-t, de nem küldtem még el. Kicsit még vitatkoztam magammal. Végül a "menj csak el! Mit veszíthetsz?" gondolat győzött, ezért töröltem az üzit. 

Ott álltam a bevásárlóközpont bejáratánál. Ő még nem volt ott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lelépek, de az olyan bunkóság lenne. Mielőtt újabb vitába keveredtem volna önmagammal, hirtelen egy hosszú, fekete szövetkabátos férfire lettem figyelmes, aki sietős léptekkel tartott felém. Zsuzsa? Kérdezte, majd a kedves köszöntés után egy szál rózsát varázsolt elő a kabátjából. Bementünk egy étterembe. Lesegítette a kabátomat, miközben kihúztam a kezem a kabát ujjából és felé fordultam, hirtelen belenéztem az őszinteségtől csillogó, azúrkék szemeibe. Éreztem ahogy elhagyja az erő a lábaimat, még jó, hogy ott volt a pad mellettem. ,
- Miről beszélgessünk? Már szinte mindent tudok rólad. Mondtam, hogy kicsit oldjam magamban a feszültséget.
- Kérdezz csak bármi! Őszintén válaszolok mindenre.
- Inkább mesélj még magadról! Hogy is van ez a lányaiddal? Nem értettem, hogy miért nem láthatod az egyiket, de a másik sem veled lakik. Kicsit zavaros volt nekem, amiket róluk írtál. 
- Ok. Szóval két lányom van...... 
És csal úgy folytak belőle a szavak, aminek Én örültem, mert annyira zavarban voltam még, hogy ha rajtam múlt volna, néma csendben kuksoltunk volna, néha egymásra sandítva és zavartan vigyorogva. 
... - Ahogy neked, úgy nekem is nehéz gyermekkorom volt. De ami velem történt, azt inkább személyes szerettem volna elmondani.  Anyám, miután  elvált, nehezen bírt három gyerekkel. Én voltam a legrosszabb szerinte, pedig akkoriban még csak három éves körül lehettem. De nem sok türelme volt hozzám. Előfordult, hogy fejszével kergetett, egyszer pedig, fejbe is csapott vele. Ennél a résznél, kicsit lehajolt és megmutatta a fején a sebhelyet. Ez nagyon feldühített. Meg is kérdeztem lett e valami következménye, elvégre az orvos, aki ellátta, biztosan megkérdezte mi történt.
- Semmi. Anyám kitalált valami mesét és elhitték. Később úgy döntött új életet kezd, amibe nem fért bele, hogy három gyerekes anyuka. Ezért két testvéremet, a nagynénémnek adta, akinek nem lehetett saját gyereke, de sajnos engem már nem tudott magához venni, ezért intézetbe kerültem. Anyám még csak látogatni sem járt be hozzám. Azt, hogy újra házasodott és született egy féltestvérem, csak úgy tudtam meg, hogy egyszer kihoztak az intézetből, hogy megünnepeljük Tibike születésnapját.
Lehajtotta a fejét, látszott, hogy nagyon szégyelli a történteket. 
- Ez borzasztó. Hogy tehetett ilyet az anyukád? Kérdeztem, nem mintha választ vártam volna rá. 
- Most mit gondolsz rólam, még mindig szimpatikusnak találsz? Ahogy a leveledben írtad.
- Erről nem Te tehetsz, hogy eldobott a saját anyukád. És, hogy mindemellett nem hagytad el magad, hanem diplomát szereztél és képezted magad, megtanultál három nyelvet is,  ettől még jobban becsüllek. Te szörnyű dolgokon mehettél keresztül gyermekkorodban. Az, hogy nem volt részed a család szeretetében és biztonságában, abban a korban, amikor egy gyermek személyisége kifejlődik, rettenetes lelki súly lehetett rajtad. Én azt gondolom, azok az emberek, akiktől megvonják a szeretet, azokban sokkal több az odaadás és az őszinte szeretet. 
Azt már nem tettem hozzá, csak gondoltam, hogy talán Ő jobban megbecsüli mindazt a szépet és jót, a nyugodt békés életet, melyet együtt tudunk majd építeni tovább.
- Örülök, hogy ezt mondod, Általában az emberek akiknek ezt elmondom, azt gondolják rólam, hogy bűnöző vagyok, mert valamiért az intézetet a börtönnel azonosítják. 
Az egész beszélgetés nagyon bensőséges volt. Úgy 10 óra múlhatott, mikor mondtam, hogy lassan mennem kellene. Nem mintha akartam volna, de hát így illik. Egy nő ne éjszakázzon idegen férfiak társaságában, főleg egy anyuka ne.
Így aztán elkísért a buszmegállóig. Nem akartam, hogy velem jöjjön a busszal is. Egyedül akartam maradni a túlcsorduló érzelmeimmel. Szememben a megtalált hihetetlen boldogság könnyi csillogtak egész úton.